HTML

Cikkek a társblogon:

Nincs megjeleníthető elem

Utolsó kommentek

  • Donjon: Csatlakozom. Mi is hamar meguntuk, hogy 6. szinten már elég kemények voltak a karakterek, daráltu... (2014.03.16. 10:44) Tápos Mákos
  • Majdénmegmondom: Én egész más miatt ábrándultam ki a Mókusból: Ynev miatt. Számomra teljesen érdektelen, pozőr tuca... (2014.03.15. 09:44) Tápos Mákos
  • HavasiG: Hehe, nekem is volt tűzvarázslóm, akinek az utolsó dobótőrén is 4 -es rúna volt. :) Aztán normali... (2014.03.13. 11:18) Tápos Mákos
  • KuraudoSutoraifu: Sajnos nálam is az "megutáltam" szó lett az, ami legjobban illett a helyzetre. Azóta porfogó a pol... (2014.03.12. 08:19) Tápos Mákos
  • trollfin: Hello Remek cikk! Én is pont most készíttetettem el egy paklit. Jó látni, hogy színesítő elemként... (2013.11.15. 10:30) Dark Heresy: Emperor's Tarot
  • Utolsó 20
Hobbies Other

30 éve játszható

tengerSAM (törölt) 2011.05.13. 07:56

Remélem sokan tudják (vagy ha eddig nem, most már igen), hogy idén 30 éves a Call of Cthulhu RPG, a Chaosium kiadványa. Igaz, az első kiadás óta sok minden változott, jelenleg ha jól tudom, akkor már túl van a 6. kiadáson (sőt, a 20. és 25. évfordulóra ún. "anniversary edition" is lett kiadva). Nyilván lett belőle D20 verzió is (az elkövető a Wizards of the Coast, ki más), sőt a GUMSHOE rendszert felhasználva megszületett a Trail of Cthulhu is, ami egy roppant színvonalas dizájnnal megáldott kiadvány-sorozat lett. A Savage Worlds rendszerből sem maradhatott ki, ott Realms of Cthulhu néven fut a játék, valamint a Green Ronin True20 rendszerre is adaptálva lett, ahol Shadow of Cthulhu címmel találhatjuk meg. Ki sem találnátok, hogy lett belőle gyűjtögetős kártyajáték (CCG) is: Mythos néven bukkanhat rá az érdeklődő, ha nagy mákja van, ugyanis elég szép bukta lett a dologból - nem úgy, mint az FFG által kiadott Call of Cthulhu - The Living Card Game változatból. A táblás játék (Arkham Horror) eredetileg szintén Chaosium kiadvány volt, aztán az FFG újra kiadta (nem kis sikerrel). Végül ott van a számítógépes játék, a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth, ami számomra borzasztóan lehangoló volt, ugyanis szinte szóról szóra a "The Shadow Over Innsmouth" regény átültetése, így aki olvasta a novellát, az az első pillanattól fogva tudta, hogy miről is van szó.
Ha már itt tartunk, jöjjön egy kiejtés-szedet, hogy hogyan is ejtik ki Cthulhu nevét: ktulu, kutulu, khutulhu, kathulu, hlullú, thulu, kszulu, tulhu, és a kedvencem: harákolás+tulu. :D

És végezetül jöjjön Neil Gaiman: Én, Cthulhu című kisnovellája

Avagy mit keres egy magamfajta csápos arcú lény egy ilyen elsüllyedt városban (déli szélesség 47° 9’, nyugati hosszúság 126° 43’)?

I.

Cthulhu vagyok. A Nagy Cthulhu.
Senki nem bírja rendesen kiejteni.
Írja? Minden egyes szót? Helyes. Hol is kezdjem...?
Hát jó. Kezdem az elején. Írja, Whateley.
Számtalan eónnal ezelőtt keltem ki Khhaa’yngnaiih sötét ködeiben (nem, naná hogy nem tudom lebetűzni. Írja le kiejtés szerint) névtelen, rémálom szülőktől egy púpos hold alatt. Persze nem ennek a bolygónak a holdja volt, hanem igazi hold. Egyes estéken a fél eget betöltötte, és ahogy kelt fel, látni lehetett a falánk arcát vörösre festő, karmazsinszín vért, ott csorgott-csöpögött, mígnem a zenitre érve véres, halott, vörös fénybe mártotta a mocsarakat és tornyokat.
Azok voltak a szép idők.
Vagyis hát éjszakák, na. Volt egy napunk is, de az már akkor is vénnek számított. Emlékszem, azon az estén, amikor végül felrobbant, mind levonaglottunk a partra, hogy végignézzük. De előreszaladtam.
A szüleimet nem ismertem.
Apámat felfalta anyám, amint megtermékenyítette, őt pedig én faltam fel születésemkor. Történetesen ez az első emlékem: ahogy csuszamlok ki anyámból, húsának érett íze a csápjaimon.
Ne vágjon olyan döbbent képet, Whateley. Nekem maguk emberek ugyanilyen undorítóak.
Jut eszembe. Megetették a shoggoth-ot? Mintha hallottam volna nyüszögni.
Szóval az első pár ezer évet abban a mocsárban töltöttem. Ezt nem túlságosan élveztem, mivel színre olyan voltam, mint egy kis pisztráng, nagyságra pedig még másfél méter sem, mármint a maguk mércéje szerint. Az idő java részében lesből támadtam meg és faltam izéket, közben meg vigyáztam, nehogy más izék engem lessenek ki és egyenek meg.
Így telt a fiatalságom.
Aztán egy nap — ha jól rémlik, kedd volt — felfedeztem, hogy az élet nem csak az evésről szól (Szex? Dehogyis. Abba a fázisba csak a következő esztivációban érek; addigra a maguk csip-csup kis bolygója rég kihűl.) Azon a kedden történt, hogy Hastur bácsikám összeforrt állkapoccsal vonaglott le az én mocsaramba.
Ez azt jelentette, hogy nem enni jött, hanem beszélgetni.
Ez egy hülye kérdés, még magától is, Whateley. Egyik számat se használom, amikor magával kommunikálok, nemde? Na hát akkor. Még egy ilyen kérdés, és keresek mást, akinek lediktálhatom az emlékirataimat. Magából pedig shoggoth-eledel lesz.
Kiruccanunk, mondta nekem Hastur. Betársulsz?
Kik mennek?, kérdeztem.
Én, felelte, Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, Tsathogghua, Ia! Shub Niggurath, az ifjú Yuggoth meg még páran (Ez elég szabad fordítás, remélem sejti, Whateley. A legtöbbjük a-, bi- vagy transzexuális volt, az öreg Ia! Shub Niggurath-nak meg minimum ezer kicsinye volt, legalábbis ezt állította. Bár a családnak az az ága mindig hajlott a túlzásra.) Kiruccanunk, fejezte be Hastur, és ha van kedved kicsit mókázni, tarts velünk.
Nem válaszoltam azonnal. Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem rajongtam a kuzinjaimért, ráadásul a síkok szörnyű torzulásának köszönhetően csak igen bajosan láttam őket tisztán. Folyton elmosódott a szélük, és néhányuknak – Sabaoth jó példa — bőven volt széle.
De hát fiatal voltam és bohó „Ennél csak több az élet”, rikkantottam sokszor, miközben körülöttem miazmásodott a mocsár gyönyörteljesen magzati kriptaszaga, fent pedig ngau-ngauk és zitadorok rikogtak és skargoltak. Így hát igent mondtam, mint sejtheti, és Hastur után nyáljadoztam a találkahelyre.
Ha jól emlékszem, a következő hónapot azzal töltöttük, hogy eldöntsük, hová is menjünk. Azathoth már teljesen beleélte magát Shaggaiba, Nyarlathotep viszont odavolt a Kimondhatatlan Helyért (vesszek meg, ha értem, miért. Amikor utoljára ott jártam, minden zárva volt) Nekem mindegy volt, Whateley. Csak legyen nyálkás és finoman romlott, és én otthon érzem magam Azonban Yog-Sothoth-é volt az utolsó szó, mint mindig, így hát erre a síkra jöttünk.
Ismeri Yog-Sothoth-ot, ugye, kis kétlábú állatkám?
Gondoltam.
Ő nyitotta meg előttünk az utat ide.
Őszintén? Nem voltam oda.
És még most sem vagyok. Ha előre sejtettem volna, mennyi vesződséggel jár, nem vágok bele. Persze akkor fiatal voltam.
Ha jól emlékszem, első megállónk a borús Carcosa volt. A belsőség is meghűlt bennem attól a helytől. Manapság már borzongás nélkül rá tudok nézni a maga faj- tájára, de akkoriban kirázott a hideg a pikkely és álláb nélküli emberektől.
A Sárga Király volt az első, akivel kijöttem.
A toprongyos király. Nem ismered? A Necronomicon hétszáznegyedik oldala (a teljes kiadás persze) céloz a létére, és azt hiszem, a bugyant Prinn említi a De Vermis Mysteriisben. És persze Chambers.
Kellemes pasasnak találtam, csak meg kellett szokni.
Tőle kaptam az ötletet.
Mi az elmondhatatlan poklot lehet csinálni ebben a kietlen dimenzióban?, kérdeztem tőle.
Nevetett. Amikor én idejöttem, mesélte, mint egy pötty az űrből, ugyanezt kérdeztem magamtól. Aztán felfedeztem, milyen mókás meghódítani furcsa világokat, leigázni az őslakókat, hogy féljenek és imádjanak engem. Jó buli.
Na persze az Öregeknek nem tetszett, mondta.
Az öregeknek?, néztem rá.
Nem, nem. Az Öregeknek. Nagybetűvel. Fura fickók. Böhöm, tengeri csillag alakú hordók, olajos szárnyakkal, ami révén az űrben repülnek.
Az űrben repülnek? Repülnek? Le voltam döbbenve. Nem gondoltam, hogy bárki repül még mostanság. Minek vesződni vele, ha sluggolni is lehet, nem?
Már értettem, miért nevezték őket öregeknek. Vagyis Öregeknek, pardon.
Mit csinálnak ezek az Öregek?, kérdeztem a Királyt.
(A sluggolásról majd mesélek később, Whateley. Bár semmi értelme. Nincs meg hozzá a wnaisngh’angja. Habár talán tollaslabdaütő is megteszi.)
(Hol tartottam? Ja, igen.)
Mit csinálnak ezek az Öregek?, kérdeztem a Királyt.
Nem sokat, felelte. Csak nem szeretik, ha más is csinálja.
Kibogozolódtam, és a csápjaimmal megvetően jeleztem, hogy „Ismerem a fajtájukat” ‚ de a Király nem fogta az adást.
Tudsz hódításra érett helyet?, kérdeztem tőle,
Lezseren egy kicsi, kietlen csillagcsoport felé intett. Ott van egy, ami elmegy, mondta. Földnek nevezik.
Kicsit félreeső hely, de legalább van mozgástér.
Köcsög barom.
Egyelőre ennyi, Whateley.
Kifelé menet szóljon valakinek, hogy etessék már meg a shoggoth-ot.

II.
Már idő van, Whateley?
Ne butáskodjon. Tudom, hogy én küldtem magáért. A memóriám jobb, mint volt.
Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fthagn.
Tudja, mit jelent, ugye?
R’lyeh-nek ebben a házában Cthulhu vár és álmodik.
Jogos túlzás; mostanában nem vagyok túl jól.
Vicc volt, egyfejű, vicc volt. Ugye, mindent leír? Helyes. Írja csak. Hol is hagytuk abba tegnap?
R’lyeh.
Föld.
Ez is példázza, hogyan változik a nyelv, a szavak jelentése. Elmosódik. Rühellem. Valaha R’lyeh volt a Föld, legalábbis az a része, amit én uraltam: az elején főleg a nedves részek. Most már csak a kis házamat jelenti itt, a déli szélesség 47° és nyugati hosszúság 126°-án.
Vagy ott vannak az Öregek. Most már bennünket neveznek Öregeknek. Vagy a Nagy Öregeknek, mintha nem is volna különbség köztünk és a hordósrácok között.
Elmosódik a jelentés.
Szóval a Földre jöttem. Akkoriban sokkal nedvesebb volt. Pompás hely volt, a tengerek sűrűek, akár a leves, és az emberekkel is remekül kijöttem. Dagonnal meg a fiúkkal (ezúttal szó szerint értem). Azokban a régi időkben mind a vízben éltünk, és mielőtt annyit mondhattak volna, Cthulhu fthagn, már neki is állítottam őket építeni, rabszolgáskodni és főzni. És persze megfőződni.
Jut eszembe, akartam mesélni valamit. Egy igaz történetet.
Egy hajó hajózott a tengeren. Csendes-óceáni körutazáson. És ezen a hajón volt egy mágus, vagyis egy bűvész, akinek az utasokat kellett szórakoztatni.
És volt egy papagáj is a hajón.
Ahányszor a bűvész csinált egy trükköt, a papagáj tönkretette, Hogy hogyan? El- árulta, hogyan csinálta, „A kabátujjába dugta”, csicseregte. „Cinkelt a pakli” vagy „Duplafenekű a láda”.
A bűvésznek nagyon nem tetszett.
Végül elérkezett a legnagyobb trükkjéhez.
Bejelentette.
Feltűrte az ujját.
Meglengette a karját.
Abban a pillanatban a hajó megemelkedett és az oldalára dőlt.
Az elsüllyedt R’lyeh emelkedett fel alattuk.
A szolgáim, a förtelmes halemberek hordaszám zúdultak át a korláton, megragadták az utasokat meg a személyzetet, és a hullámokba rántották őket, R’lyeh újra elsüllyedt, hogy kivárja, mikoron a rettegett Cthulhu ismét felemelkedik és uralkodik.
A szörnyű vizek felett a bűvész egy árbocba kapaszkodva egymagában lebegett; kis békaféle barmaim elfeledkeztek róla, amiért persze csúnyán megfizettek.
Aztán a bűvész a magasban észrevett egy kis zöld alakot. Az lejjebb ereszkedett, s végül leszállt egy fadarabra. A papagáj volt.
A papagáj félrebillentette a fejét, úgy nézett a bűvészre.
— Oké, feladom — csivitelte. — Hogy csináltad?
Persze hogy igaz, Whateley.
Hazudna magának fekete Cthulhu, aki akkor csuszamlott ki a sötét csillagokból, amikor a maga legszörnyűségesebb rémálmai még anyjuk álemlőit szopogatták; aki arra vár, hogy a csillagok előbújjanak ebből a sírpalotából, aztán feléleszti a hűségeseket és folytatja uralkodását; aki majd újra megtanítja híveinek a halál és tobzódás fennkölt, zaftos örömeit?
Naná, hogy hazudnék.
Pofa be, Whateley, én beszélek. Nem érdekel, hol hallotta korábban.
Azokban az időkben igencsak élvezkedtünk: mészárlás és pusztítás, véráldozat és kárhozat, genny és nyálka és trutyi, meg förtelmes, névtelen játékok. Kaja és pia. Egyetlen végtelen buli volt az élet, és mindenki imádta, kivéve persze azokat, akik nyárson végezték egy sajtszelet meg egy ananászgerezd között.
Ah, akkoriban óriások éltek a földön.
Nem tarthatott örökké.
Lecsaptak ránk az égből olajos szárnyakkal, szabályokkal, előírásokkal és Dho-Hna tudja, hány űrlappal, amit mind a négy példányban kellett kitölteni. Banális kis bürokraták, vagy inkább bürokraták mindahányan. Csak rájuk kellett nézni: ötcsúcsos fejek — mindnek öt csúcs, kar vagy micsoda volt a fején (ami, teszem hozzá, mindig ugyanott volt). Annyi fantáziájuk se volt, hogy három kart növesszenek, vagy hatot, vagy százkettőt. Nem, mindig pontosan ötöt.
Nem jöttünk ki egymással.
Nekik nem tetszett a partim.
Megdöngették a falakat (átvitt értelemben). Rá se hederítettünk.
Akkor begorombultak. Veszekedtek. Szívattak. Verekedtek.
Oké, mondtuk nekik, a tengert akarjátok? Legyen a tiétek. Vizestül-mindenestül. Kiköltöztünk a szárazföldre — akkoriban még csápcsiklandóan mocsaras volt —‚ és akkora dolgokat építettünk, hogy mellettük eltörpültek a hegyek.
Tudja, mitől haltak ki a dinoszauruszok, Whateley? Tőlünk. A mi barbecue-nkon végezték.
De azok a csúcsos fejű örömgyilkosok nem fértek a bőrükbe. Megpróbálták a bolygót közelebb vinni a naphoz. Vagy távolabb? Ezt nem is kérdeztem. A lényeg, hogy egyszer csak víz alatt voltunk megint.
Röhej.
Az Öregek városa telibe kapta. Gyűlölték a szárazságot és hideget, ahogy a teremtményeik is, erre hirtelen ott találták magukat az Antarktiszon, ami csontszáraz és hideg, mint a háromszor átkozott Leng elveszett sivatagjai.
Ezzel a mai lecke végére értünk, Whateley.
És kerítene már valakit, hogy megetesse azt a ki-bevert shoggoth-ot?

III.

(Armitage és Wilmarth professzorok meggyőződése szerint itt minimum három lap hiányzik a kéziratból. Egyetértek.)

A csillagok megváltoztak, Whateley.
Képzelje el, hogy a testét elvágják a fejétől, maga csak egy húsdarab marad egy fagyos márványlapon, vaksin, fulladozva. Ilyen érzés volt. A partinak vége szakadt.
Meghaltunk.
Így most itt lent várakozunk.
Rémes, mi?
Ugyan már. Le se rettegem. Várok.
Itt ülök, holtan és álmodva, és figyelem, ahogy az emberek hangyabirodalmai felemelkednek és összedőlnek, tornyosulnak és szétporlanak.
Egy nap — talán holnap, talán több holnap múlva, mint amit a maga gyengécske elméje felfoghatna — a csillagok együttállnak az égen, és elérkezik a pusztulás ideje: felemelkedem a mélyből, és ismét hatalmamba kerítem a világot.
Lázongás és orgia, vérivás és ocsmánykodás, örök homály és rémálom, holtak és nemholtak sikolyai meg a hűségesek kántálása.
És utána?
Amikor a maga világa hideg kő lesz egy fénytelen nap körül, elhagyom ezt a síkot. Visszatérek a saját helyemre, ahol éjjelente vér csöpög a hold arcáról, ami úgy dülled, akár egy vízbe fúlt matróz szeme, és esztiválok.
Akkor majd párzom, és aztán megérzem a mocorgást a testemben, és azt, ahogy az én kicsinyem kieszi magát a fénybe.
Ühüm.
Leírt mindent, Whateley?
Helyes.
Hát ennyi. Vége. Az elbeszélés befejezve.
Sejti, mi jön most?
Bizony.
Most megetetjük a shoggoth-ot.

Pék Zoltán fordítása

Szólj hozzá! Címkék: call of chtulhu

A bejegyzés trackback címe:

https://rpgs.blog.hu/api/trackback/id/tr562899951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása