(Sokak kérésére itt a korábbi cikk folytatása, megjelenik majd valamikor a Cantina News 4-ben)

A várostrom

A védők. A várak állandó őrsége 20-500 ember között szokott mozogni, előbbi a kis váracskákra, öregtornyokra, utóbbi a hatalmas várakra jellemző; nyilván ostrom idején ez a többszörösére duzzadhat, egyrészt az ideérkező védősereggel, másrészt az itt menedéket találó, fegyverviselésre alkalmas jobbágyokkal. Ahol békeidőben is állandó őrség szokott lenni: kapu (ha állandóan nyitva volt, akkor is volt “face controll”), őrtorony (a vár legmagasabb pontja, ahonnan be lehetett látni a környéket), börtön (ha volt rab), raktár/fegyvertár/kincstár, “VIP” szállás (ha volt lakója: a vár birtokosa, családja, vagy azok vendége). Ezen kívül ha a körülmények miatt szükségessé vált, a stratégiailag fontos pontokra is helyeztek ki őröket, pl. kút, alagutak bejárata, ostromgépek, daruk, stb.
A várostromra jó előre fel kellett készülni, azaz mindig raktáron kellett lennie az alábbi dolgoknak: mindenféle fegyver (zömmel szálfegyverek, kardok), pajzs, páncél (leginkább sisak, esetleg mellvért), kén, szurok, olaj, (íj)húrok, kötelek, vas és fa a lövőeszközök kijavításához, nyersbőr, kövek a falra, gerendák, lőszerek (tűzfegyverek esetén puskapor). A görögtűzhöz kén, salétrom. fagyanta, szurok, só, kőolaj, növényi olaj kellett, ezt összefőzték, és közé tettek egy kis kvarcot, hogy hatékonyabb legyen. Az íjak hatótávolsága 150 méter körül volt, és 10 lövés/perc sebességgel tudtak vele lőni, a számszeríj 200 méterig volt hatékony, 2-3 lövés/perc sebességgel lehetett vele lőni, ami hagyományos csatában lassúnak számított, viszont maximális hatótávolságnál is átütötte a páncélt. Nem mellesleg míg mondjuk egy angol hosszúíj használatához speciális képzés és sok-sok évnyi gyakorlás kellett, addig a számszeríjat sokkal egyszerűbben lehetett kezelni, és ha acélhúros volt, akkor az eső sem jelentett problémát a használatakor - szemben az íjak szarvasínból készített húrjával, ami “megpuhult”, megereszkedett ha nedvesség érte, így használhatatlanná vált a fegyver. A védők ostromfegyverei nem sokban különböznek a támadókétól, gondolok itt a különböző katapultokra (mangonel, onager), nyílvetőkre (ballista) és kőhajítókra (trebuchet).

A támadók. A várárok feltöltése, az esetlegesen benne lévő álló- vagy folyóvíz elapasztása (elvezetése) elsőrendű fontosságú volt, hiszen addig nem lehet a falakat megostromolni, amíg nincs szabad út, ami odavezetne. Elhúzódó ostrom esetén az ellenvár építése volt a legjobb megoldás: így belőhettek a várba, ellenőrizhették a bentiek mozgását és az esetleges mozgolódásokat (pl. kitörés előkészületei). Fából vagy kőből emelték, általában nyíllövésnyi távolságra, leginkább a kapukkal vagy tornyokkal szemben, lehetőleg azokkal azonos (vagy nagyobb) magasságban. Használtak még mozgatható fedezékfalakat, mozgatható ostromtornyokat, statikus védőpalánkokat, és a lovasrohamok ellen ferdén a földbe ásott kihegyezett karókat. Mindezeket nem csak az ostromlott vár irányába, hanem a hátuk mögé is telepítették, hogy az esetleges felmentő sereg támadása ellen is védelmet nyújtsanak. Az ostromgépeket (az ágyúk kivételével) a közvélekedéssel ellentétben nem szokták magukkal cipelni a támadók (lassította volna a sereg haladását, és sok teherhordó állatot kötöttek volna le), hanem általában a helyszínen építették meg a hadmérnökök - már ha volt elég nyersanyag a közelben. A védők fegyverei között felsorolt ostromgépeken kívül a támadók még a faltörő kost alkalmazták, ami egy egyszerű kivágott, legallyazott, kihegyezett végű szálfától kezdve a komoly, lemezelt tetővel borított, kerekeken guruló, vashegyű “teknősbékáig” bezárólag számtalan formában fordult elő. Az ostromlétrák és a csáklyás kötelek szintén fontos eszközök voltak a falak leküzdésére. A falak alá alagutat is szoktak ásni, hogy így gyengítsék meg őket; a jól kivitelezett aknamunka komplett falszakaszokat volt képes ledönteni. A védők ellen-aknákkal (ellen-alagutakkal) tudtak védekezni, és így az ellenség árkászait (ne feledjük: ezek specialisták /gyakran bányászok/ voltak, nem holmi átlagos katonák) megölve vagy megsebesítve meg tudták akadályozni a falak lerontását. Az ásást a közelben elhelyezett vizestálak fodrozódó felszíne, vagy dobra helyezett apró szemcsék “ugrálása” segített felderíteni. A puskapor és más robbanóanyagok megjelenésével még nagyobb jelentőséget kapott a falak, tornyok aláaknázása, így az ellenük való védekezés is.

A tűzvészt okozó, égő lövedékek - amellett hogy komoly sérüléseket tudtak okozni - a védők készleteit is veszélyeztették, valamint jelentős számú embert foglalt le a tűz oltása - és ne feledjük, hogy az oltás miatt ezzel a védők vízkészleteit is szépen lehetett apasztani. A rothadó, bomló állati tetemek várba juttatása (pl. belövése katapulttal) betegségek gócforrásaként szintén bevált taktika volt; ahogy a várkút megmérgezése is hasonlóan pusztító módszer volt. Ha az ostromló sereg elég idővel és élelemmel rendelkezett, akkor a vár hermetikus körbezárásával ki is éheztethette a védőket - így egy olyan sereg is be tudott venni egy várat, amely egyébként alkalmatlan lett volna a szemtől szembeni ostromra.

Hírszerzés. Mindkét oldalnál fontos volt, hogy az ellentábor lépéseiről, terveiről minél hamarabb értesüljön, ezért bevett dolog volt a kémek alkalmazása. Az ostromlók gyakran jóval a támadás előtt bejuttattak egy álcázott kémet (mondjuk kereskedő képében) a megtámadni kívánt várba, aki felmérte a védműveket, a védők számát, hangulatukat, ellátmányukat. Az sem volt szokatlan, hogy megpróbáltak szabotőrt bejuttatni, aki az ostrom alatt (vagy akár előtte) segítségére lehet a támadóknak, és megrongállja a benti védműveket. A másik módszer volt az, hogy a bentiek közül valakit/valakiket megvesztegettek, vagy megzsaroltak, hogy árulja el a titkos alagutakat, búvóajtókat, rejtett bejáratokat, esetleg szabotázzsal nehezítse a védők dolgát. A védők ugyanígy kémeket küldtek az ellenfél táborába, hogy felmérjék azok erejét, logisztikáját, valamit hogy hírt vigyenek és segítséget hozzanak a szövetségesektől. Szinte kivétel nélkül előfordult, hogy az ostromlók megpróbálták követek vagy levelek útján megadásra bírni a várat, és ha a védők nem voltak kellőképpen motiváltak (pl. zsoldosok védték), vagy jelentős volt a túlerő, esetleg nem számíthattak külső támogatásra, akkor akár harc nélkül is gazdát cserélhetett egy-egy erőd.
Mindkét oldalon előfordult, hogy bérgyilkost küldtek a másik fél fővezérének meggyilkolására, ezzel is demoralizálva az ellenséget. Egy hosszabb ostrom esetén nagy segítség lehetett a védőknek, ha az ostromló sereg ellen a váron kívül tartózkodó irreguláris - mai szóhasználattal élve: gerillataktikát folytató - csapatokat is fel tudtak vonultatni, így megosztva a támadók erejét. Az ilyen üss-és-fuss taktika például az ostromlók logisztikájára komoly csapást tudott mérni, ha az élelmet vagy vizet szállító szekereket eltérítették, vagy egyszerűen csak megsemmisítették (netán az árut megmérgezték).

Logisztika. Régóta ismert mondás, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A katonáknak zsoldot kell fizetni, az ellátásuk (szállítás, étkezés, ruha, felszerelés) is pénzbe kerül. Ha nincs elég pénz, akkor könnyen azon kaphatja magát az önjelölt hadvezér, hogy a serege éjszaka hazament és egyedül ül a tábora közepén. Ha nem megfelelő az ellátás, akkor a katonák morálja csökken, és előbb utóbb lázadás is kirobbanhat, vagy egyszerűen dezertálnak.
Az egyik legfontosabb dolog az élelmezés. Az ennivaló nem potyog az égből, azt pénzzel vagy erővel kell megszerezni, ezért bevett szokás volt, hogy az ostrom környékén lévő falvakat és városokat sarcolták meg a támadók, hogy fedezzék a sereg szükségleteit. Ha az ostromlottaknak volt idejük felkészülni az ellenség érkezésére, akkor a “felperzselt föld” taktikáját alkalmazva meg tudták fosztani a támadókat a könnyen beszerezhető élelemtől, rákényszerítve őket arra, hogy távolabbról legyenek kénytelenek ennivalót szerezni maguknak. Üres hassal pedig nem szívesen harcolt már akkor sem senki. Időnként az ostromló katonák hangulatának és ellátásának javítására rekvirálást (szabad rablást) engedélyeztek, ilyenkor végigfosztogatták a környéket a kalandozó csapatok élelem és értékek (no meg fellelhető nők) reményében.
Az ostromló sereget általában egy legalább akkora, vagy gyakran nagyobb létszámú társaság is szokta követni, mint maga a sereg; köztük kereskedők, kocsmárosok, mesteremberek (kovácsok, íjkészítők, szabók stb.), borbély-felcserek, kuruzslók, jövendőmondók, kurtizánok, különböző csepűrágók és más szerzetek voltak megtalálhatóak; a zsákmányolt holmikat náluk lehetett csengő érmékre váltani, és a nehezen megkeresett zsoldot jól (vagy rosszul) elkölteni.

A kommunikációra több fajta lehetőség is volt mindkét oldalon. A legrégebbi módszer a nappal füst, éjjel fény (tűz) jelzés, de a postagalambok, vagy a lovas futárok is szerepet játszottak a hosszútávú üzenetküldésben. A csatatéren a jelzőzászló és kürt- vagy dobjelek segítettek a kiadott parancsok értelmezésében. A sereg- és csapatzászlók, valamint a hadijelvények a csaták kezdetei óta nagy jelentőséggel bírtak, elvesztésük demoralizálóan hatott a seregre, megszerzésük viszont nagy dicsőségnek számított.

Egészségügy. Ha sok ember összegyűlik egy helyre, és a személyi higiéniára nem fordítanak elég figyelmet, akkor óhatatlanul előfordulnak a járványok. Ez az ókortól kezdve a középkoron, az amerikai polgárháborún át a mai napig jelen van a hadszíntereken - de szerencsére a múlt század óta már eredményesen veszik fel vele a küzdelmet a katonaorvosok. A középkorban azonban sokszor előfordult a vérhas, a tífusz és a pestis (később a himlő és egyes helyeken a malária is), ezek rendszerint jóval több áldozatot szedtek, mint maga a harctevékenység!
A halottak minél hamarabbi elföldelése vagy elégetése is a járványok megelőzését szolgálta; mindkét fél jól felfogott érdeke volt, hogy a sok temetetlenül heverő test ne váljon egy pusztító fertőzés melegágyául - ne feledjük: ebben a korban a pl. patkányok is könnyen átvihették a kórt egyik táborból a másikba! Íratlan szabály volt, hogy a holtak csatatérről való elszállításának ideje alatt tűzszünet volt érvényben. De más veszély is fenyegetett: a hódítók bizony gyakran tettek erőszakot a legyőzötteken, így a nemi betegségek (pl. vérbaj) is gyorsan terjedt - hogy a különböző tetvekről és egyéb élősködőkről már ne is beszéljünk.
Az akkori felcserek a vérfertőzésekkel sem nagyon tudtak mit kezdeni, így az üszkösödés miatt a sebesültek nagy része is belehalt sérüléseibe. A roncsolt vagy súlyosan sérült végtagok esetében bevett “gyógymód” volt az amputálás, ez az akkori viszonyok között bizony igen nagy halálozási aránnyal járó beavatkozás volt a vérveszteség és a rossz higiéniás viszonyok miatt kialakuló fertőzések miatt.

Az időjárás is fontos tényező volt: mindenki igyekezett a késő tavasztól kora őszig terjedő időszakban megvívni a harcot, mert a tavaszi és őszi esőkben kialakult sárban senki sem szívesen dagonyázott (gondoljunk csak az ellátmánnyal megrakott szekrek mozgatására, a páncélt viselő katonák botorkálására), a téli fagyokról már nem is beszélve. Nem egy sereg került olyan helyzetbe télvíz idején, hogy a fagy egy éjszaka alatt megtizedelte a csapatot, mert nem volt sem elég, sem megfelelő téli ruházat a katonáknak. Aki esetleg túl is élt egy ilyen éjszakát, a fagyási sérülések miatt orrát, fülét, rosszabb esetben kéz- és lábujjait is veszthette, ami sok esetben harcképtelenséget is okozott. Egy tüdőgyulladás is könnyen végzetes lehetett megfelelő ellátás hiányában, de egy egyszerű megfázás (ami a katonák között cseppfertőzéssel könnyen elterjedhetett) és az azzal járó láz is jelentősen ronthatta a harcértéket. Egy fegyverforgatásra alkalmatlan, ápolásra szoruló katona pedig logisztikailag nagyobb problémát jelent, mint egy halott, hiszen bár egyik sem tud harcolni, de a beteget gondozni és etetni kell. Ugyanez vonatkozik a hadifoglyokra is: akkoriban nem feltétlenül a bestiális kegyetlenség vezette a hadvezéreket, amikor válogatás nélkül legyilkoltatták a legyőzötteket, vagy embertelen, rabszolga körülmények között tartották őket fogva; pusztán arról volt szó, hogy az ellenség miatt nem akartak a saját seregüktől élelmet és hadrafogható embereket (őrök) feleslegesen elvonni.

Megpróbáltatások. Az ellátás az idő előrehaladtával (és ezek az ostromok hetekig, hónapokig, sőt évekig is eltartottak) egyre romlott, ahogy a hadsereg felélte a készleteit, így a morál is egyre csökkent - főleg ha az ellenfél pszichológiai hadviselést is bevetett. A küzdelem igen komoly fizikai megterhelés, főleg ha az ember páncél is cipel magán, így a megfelelő mennyiségű és minőségű kalória bevitelén kívül elegendő pihenésre is szükség van a regenerálódáshoz. Nem véletlenül találjuk előkelő helyen a kínzási módszerek között az alvásmegvonást: a fáradtság figyelmetlenséghez vezet, és lassítja a reakciókat is, ami egy élet-halál harcban bizony komoly hátrányt jelent. Ha mindent összeadunk (sebesülések, betegség, éhezés, fáradtság, kialvatlanság, leromlott morál), akkor bizony egy papíron ütőképesnek látszó sereg is lehet könnyen válhatott effektíve használhatatlanná. Példa: egy különleges egység tűző napon, nehéz terepen megtett 50 mérföldes erőltetett menet után nem vethető azonnal be, mert a hátizsákot, fegyvert és páncél cipelő katonák a legjobb kiképzés esetén is olyan mértékben kifáradnak és dehidratálódnak, hogy egy képzetlen milíciának is könnyen áldozatul eshetnek.

Harcedzettség. Sokat számított az is, hogy a csapatok mennyire voltak jól kiképezve, illetve, hogy volt-e harci tapasztalatuk. A tűzkeresztség mindig meghatározó pont volt az újoncok között, hiszen ekkor kerültek először szembe igazi ellenséggel, ekkor tapasztalhatták, hogy milyen az, amikor mellettük megsebesülnek és elesnek a bajtársaik, ekkor szembesültek az igazi csata okozta fizikai és pszichikai nyomással. Volt aki ilyenkor összeroppant, és volt, aki képes volt bátor katonaként viselkedni - ilyenkor jutott nagy szerep a parancsnoknak, aki bátoríthatta az újoncokat, és megelőzhette a pánikot. Ez utóbbi a harcedzett alakulatoknál is lényeges volt, egy megfutamodó század, magával ránthatta a többit is, ahogy a pánik végigfutott az arcvonalon. A katonák morálját rombolhatta a nagy veszteség, egy parancsnok, vagy zászló (hadijelvény) elvesztése, vagy egy félelmetes - esetlegesen ismeretlen - ellenfél (gondoljunk csak azokra, akik először kerülnek szembe harci elefántokkal).
Nem meglepő hát, hogy az esetek jelentős részében nem a szembenálló erők haditechnikai színvonala, vagy számbeli fölénye számított egy ostromnál, hanem elsősorban az, hogy ki bírta tovább a fizikai és pszichikai megpróbáltatásokat. Ha tehát valakinek rózsaszín álmai lettek volna a várostromról, ahol a hős lovagok csillogó, díszes páncélban vágtatnak a csatatéren, és a gyalogosok precíz mértani hadrendben, élre vasalt egyenruhában masíroznak fel s alá, és a csatát az dönti el, hogy kinek nagyobb a serege, az remélem gyorsan revideálta álláspontját a tények ismeretében. Ha a mesélés, és ezzel együtt a fantasy is szóba kerül: tessék belegondolni, hogy egy élőholt sereg mekkora helyzeti előnyben van, amikor a fenti problémák közül egy sem érinti őket (lásd újra: sebesülések, betegség, éhezés, fáradtság, kialvatlanság, morál), és az ellenség veszteségeiből mondjuk egy nekromanta segítségével fel tudják tölteni a saját soraikat...

Bízom benne, hogy a cikkel sikerült ötleteket, vagy új információkat adnom azoknak a mesélőknek, akik egy várról, esetleg egy várostromról akarnak modult készíteni.