Mindenki ismeri azt az epikus pillanatot, amikor legyőzetik a főellenség, végrehajtatik a heroikus feladat, és megjelenik a lelki szemek előtt a virtuális "Mission Accomplished!" tábla. Kész, vége, megcsináltuk! Vagy mégsem? Van egy jó mondás: ahol a filmek véget érnek, ott kezdődik a való élet. Hogy mire is gondolok? Had szemléltessem egy közismert példával.

...és a legkisebb és legokosabb szegénylegény teljesítette a próbát, és megkapta a király lányát és fele királyságát. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, hét napig tartott a nagy vigadalom. Boldogan éltek, amíg...

...amíg el nem múlt az első napok mámora, és eljött a kijózanodás ideje.
A szegénylegény nem értett az ország kormányzásához, azt meg nem is sejtette, hogy a királyt sem ejtették a fejére: megtartotta magának az ország legjobb részét (ami tulajdonképpen nem is a fele, hanem a kétharmada volt az eredeti birodalomnak), amit átadott, az egy nehezen kezelhető, nyersanyagokban szegény terület volt, ahol a mezőgazdasági termelés is jóval elmaradt más országrészektől. A közbiztonság sem állt stabil lábakon, az adók beszedése is mindig nehézségekbe ütközött - talán azért, mert az itt élő népek erőszakkal lettek a birodalomhoz csatolva és aktívan vagy passzívan, de igyekeztek ellenállni az őket leigázó hatalomnak. A király úgy volt vele, hogy ha a legkisebbik szegénylegény ilyen jól teljesítette a próbát, akkor hátha ő elbír ezekkel a népekkel is.
Az új király zsebe sem volt tele: egyedül a hozományba kapott egy láda arany volt az államkassza összes tartaléka. Nem volt központi irányítás, az adószedők a saját zsebükre dolgoztak, így bevétel sem volt.
Az após udvartartásából az összes tehetségtelen félnótás azonnal igyekezett a szegénylegény bizalmába férkőzni, sőt a határokon túlról is jöttek szép számmal csalók és imposztorok, a királyi udvar jobb híján belőlük állt össze. A szegénylegény egy kicsit sem konyított egy ország irányításához, így szép lassan csak jelképes hatalma maradt, a tényleges irányítást átvette tőle az udvari kamarás, aki ugyan valamennyire kiépítette a központi irányítást és nagyjából rendbe szedte a közigazgatást, de jórészt a saját hasznát kereste mindenben.
Az új országban nem volt se vár, se kastély, az uralkodó párnak bizony csak egy jobbfajta ház jutott, és a költségvetés sem engedte, hogy nagyobb építkezésbe kezdjenek (ami ráadásul évtizedekig eltartott volna). Csúfolta is eleget a világ a várnélküli királyt.
Az új ország híján volt a katonaságnak, így a martalócok szabadon garázdálkodhattak az ország jó részén. Mire sikerült összeverbuválni valami épkézláb rendfenntartó erőt, addigra még jobban megcsappant a lakosok bizalma a vezetésben. Ugyan nyílt lázadás nem történt, de akadtak olyan országrészek, ahova a katonák inkább nem tették be a lábukat, mert a helyiek által - a betyárok ellen önvédelemből - létrehozott milícia bizony erősen és határozottan védte határait. Mivel azonban kötelezettségeiknek eleget tettek (adót fizettek, beszolgáltatták a kötelezőt), ezért nem abajgatták őket. Azonban a környező országok királyainak figyelmét sem kerülte el, hogy bizony a volt szegénylegény birodalma gyenge lábakon áll, egy jól szervezett hadsereggel játszva el lehetne foglalni...
A dilettáns vezetés és a bizonytalan helyzet miatt az emberek elégedetlenek voltak, az ország korántsem volt nevezhető a boldogság és béke honának. Többen visszasírták a régi szép időket, amikor még a régi király védőszárnyai alatt volt a nép.
A királykisasszonyt se felejtsük ki a sorból. Ő fényűző élethez, selyem és brokát ruhákhoz, szatén ágyneműhöz, szolgák seregéhez, pompás kastélyokhoz, előkelő társasághoz volt szokva, kényességét még borsószem királykisasszony is megirigyelhette volna. Most pedig be kellett érnie egy olyan életvitellel, ami korábban csak társalkodónőire volt jellemző, sehol egy kastély, alig néhány szolga rajongta körül, nem volt korlátlan anyagi keret ruhamániája kielégítésére, és a férje sem egy jó nevelést kapott nemesifjú volt. Nem csoda hát, hogy hisztériájával, és dühkitöréseivel megkeserítette ifjú férje életét. Nem kellett hozzá sok idő, hogy visszautazzon apjához, és a régi, megszokott környezetében élje mindennapjait, míg párját egyedül hagyta birodalma minden gondjával.
A bús szegénylegény ezerszer is elátkozta a napot, amikor botor fejjel eszébe jutott, hogy kiállja a próbát. Vissza is ment a királyhoz, visszaadta a fele országot és a kényeskedő lánya kezét, és olyan messzire bujdosott, hogy még a madár sem találta meg.