(Megjelent a Cantina News 3. számában)

Bár több cikk született már a középkori várakról, mégis vannak olyan területek, amikről kevesebb szó esik. Ebben a cikkben a várakkal és azok bevételével összefüggő információkat gyűjtöttem össze, ami segítség lehet a mesélőknek, hogy megtervezzenek egy korhű várostromot.

Kezdjük a legegyszerűbb és legrégebbi formával, a palánkvárral. Ezt általában egy kör (vagy ovális) alakban levert, kissé kifelé hajló cölöpsor, amely falként állja útját a betolakodóknak. Gyakran két párhuzamos palánk is húzódik egymástól 1-2 méterre, melynek közét földdel és agyaggal töltik ki, így jóval erősebb lesz a fal. Ha lehetőség van rá, valamilyen dombra szokták építeni, mert egyrészt felfelé mindig nehezebb rohamozni, másrészt jobb kilátást biztosít. Ezt gyakran - 20 és 250 (!) méter közötti szélességben - eleven sövénygát is védheti, melyet galagonya, szeder, szömörce és más szúrós bokrok és kúszónövények sűrű összefonódása alkotja. Ember legyen a talpán, aki ezen átverekszi magát! A palánkvár pusztákon (gyepű) gyakorta fordul elő; olcsó és viszonylag rövid idő alatt felépíthető.

A következő fajta az ún. “motte”, ami egy árokkal és töltéssel körülvett 2-3 emeletes, megerősített gerendaház. Erődítménynek nem igazán nevezhető, de a kisebb falvak és városok esetén ez töltötte be a védelmi funkciót, ide vonulhatott vissza a nép, ha támadás érte őket.

Az öregtorony/lakótorony már kőből épült, tipikus felépítése: pincében börtön, fölötte éléstár, fegyvertár, majd cselédség, aztán az urak, végül legfelül az őrség. A bejárat mindig az emeleten, több méter magasban volt, a feljutás létra vagy daru segítségével történt. Átlagos magasságuk 30-50m közöttre tehető, falvastagságuk 2-3 méter volt. Szegényebb helyeken ezt használták kővár helyett, de megfigyelő/őrhelynek is gyakran használták.

Érdekességképpen megemlíteném, hogy ha a vár nem kiemelkedésre (domb, hegy) épült, akkor ún. őrfáról vigyázta az őrség a környező vidéket. Ez egy nagyobb fa szokott lenni, melyre deszkákból emeltek kilátót, ahonnan be lehetett látni a környéket.

Különleges várfajta a barlangvár, ami egy természetes barlangot felhasználva épült. Ebben az esetben sok munkát meg lehetett spórolni azzal, hogy csak a bejárat védelmére emelt építményeket kellett felhúzni egy komplett vár helyett, viszont nagyon kevés olyan helyszín volt, amely a megfelelt volna a követelményeknek, ezért igen ritka ez a várfajta.

Lássuk, milyen is a klasszikusnak tekinthető várak felépítése. Kezdjük kívülről a felsorolást: a külső védművek körül minimum 100 méteres körben letaroltak mindent, hogy a közeledő ellenséget egyrészt hamarabb észrevegyék, másrészt megfosszák őket a természetes védelemtől. A vár felé vezető utat általában úgy tervezték, hogy az odafelé tartó ember jobb keze felé essen a vár, mivel a bal kézben szokta mindenki tartani a pajzsot, így a jobb oldala védtelenebb. Általános megoldás volt a szerpentin típusú út, ami vár felé emelkedve jobbra-balra kanyargott, így több ideig tudták az ostromlókat lőni a védők. A várárok általában 10-15m széles, 4-8m mély szokott lenni, az alján kihegyezett karókkal; ha lehetőség volt rá, akkor vízzel is elárasztották. Felette általában felvonóhíd szokott lenni, amely néha több részből is állt. A főkapu előtt néha az ún. kaputöltést is alkalmazták, ami egy fedezéket nyújtó meredek, kb. 2-3 méter magas, kapuszélességű dombocska volt a főkapu előtt pár méterrel, így nem lehetett egyenes vonalban a kapunak rontani faltörőkossal, továbbá a kapun kitörő védőket is védte szemből, a kaputoronyból viszont el lehetett felette látni.

A barbakán tulajdonképpen a kaputorony, melyen általában a tulajdonos család címere is meg szokott jelenni. A kapu egy 2-3.5m x 3-4m nagyságú bejárat volt, melyet csapórács (10-15 cm vastag rudak, 20-30 cm távolságban) védett, emellett szokott lenni egy ún. gyalogkapu, ahol a személyforgalom zajott. A kapuszárnyak általában lemezeltek, melyet keresztlánc és gerendák erősítettek belülről, az ostromlók ellen pedig a magasból öntőlyukakon át lehetett a forró szurkot, vagy más kellemetlen anyagot lejuttatni. Ha volt felvonóhíd, akkor hármas akadályon kellett keresztülküzdeniük magukat a támadónak: először a felvont hídon, aztán a csapórácson, végül a megerősített kapuszárnyakon - és mindezt űgy, hogy közben fentről a védők folyamatosan tűz alatt tudták őket tartani.
A többszörös védelem azonban nem csak a kapunál volt megtalálható: a falköz vagy más néven sikátor 6-20 méterrel a főfal előtt, azzal párhuzamosan húzódó alacsonyabb fal volt, mindkettőről lőhették a védők az ellenséget, akinek mindkét falat át kellett törnie a behatoláshoz. Ismert olyan vár is, amely három, vagy több fallal is el volt látva.

A várfalon és a tornyokon az ablakokat és lőréseket csapódeszkák (csuklópánton rögzített vasalt fatáblák) takarták, hogy ne lehessen könnyen belőni, a helységet kintről folyamatos tűz alatt tartani. A bentiek kilövéskor megemelték, lőttek, majd visszacsukták.
A loggia vagy kerengő a várbeli épületek közötti közlekedést szolgálta, ezek tetővel ellátott közlekedőfolyosók voltak, fából vagy kőből épültek. Ostrom esetén ez bizonyos védelmet nyújthatott a kintről belőtt lövedékek ellen is.

Egy vár esetében az egyik legfontosabb dolog a víz volt. Mivel sokuk nagyon magasra épült, ezért még fúrt kutakból sem mindig tudták megoldani a vízellátást - arról nem is beszélve, hogy egy magasabban fekvő vár esetén a kút fúrása hosszabb időt és több pénzt emésztett fel, mint magának a várnak a felépítése! Ezért szinte mindenhol alkalmaztak vízgyűjtőket, melyek az épületekről lecsorgó vizet 3-5m mély, 5-10m átmérőjű sziklába vájt ciszternákba gyűjtötték, melyek aljára kavicsot terítettek, mellyel a víz tisztítását végezték. Ezeket értelemszerűen rendszeresen takarították, hiszen egy ostrom esetén az életük múlt rajta. Ha volt is kút, akkor is (tartalékként) voltak vízgyűjtők, hiszen egyrészt szárazabb idő esetén a kutak gyakran kiapadtak, másrészt ostrom esetén bevett módszernek számított a kutak megmérgezése.

A vár épületei
Kezdjük a gazdasági résszel. A vár földszintjén szokott helyet foglalni a konyha, fölötte helyezkedik el a füstölőkamra, alatta pedig a jégverem és a pincék (elsősorban a “tartós” élelmek számára: füstölt hús, hüvelyesek, gabona, sajt, bor, sör). A közelben található a várkút, a konyhakert, a baromudvar, a méhröpde és a sütőház, egyes helyeken még szélmalom is volt a várban. Szintén a konyha közelében volt megtalálható az ebédlő (refektórium); a cselédszállás, a laktanya, és a hálóterem (dormitórium), valamint a fürdőház és a latrinák. Szinte minden várban megtalálható volt a kápolna az oratóriummal; alatta helyezkedett el a kripta. Említésre méltó még a paplak, a levéltár, a kincstár, különböző műhelyek, a szertár, és a kiképzésre és gyakorlásra használt vívóudvar is.
A lovagterem a központi épület emeletén volt megtalálható (átlagos alapterülete 50-100m2), díszteremként, valamint páncél- és fegyvertárként is funkcionált. Gazdagon díszített boltozatos vagy gerendázatos plafonnal volt ellátva, berendezését hosszú asztalok és lócák alkották. A várbörtön az öregtorony aljában, vagy más erős épület pincéjében szokott lenni; sok helyen nincs ajtaja, hanem a plafonba vágott résen eresztik le a rabot. A közelben szokott lenni a kínzókamra is. Szinte minden várban vannak alagutak, ezek a főtoronyból, pincékből, de leggyakrabban a kútból indulnak ki. Méretükre jellemző, hogy legtöbbször csak meggörnyedve lehetett bennük közlekedni, és két ember csak nehezen fért el benne egymás mellett, viszont hosszú kilométerekre nyúltak el a vártól.

A nagyobb várak esetén ún. belső vár is kialakításra került (vár a várban), ennek általában csak egy, jól védhető bejárata volt, ha a külső vár elesett, akkor ide húzódtak vissza a védők utolsó menedékként. Az ilyen váraknál a külső erődöt úgy alakították ki, hogy onnan (ha elfoglalta az ellenség) a belső várat lehetőleg ne lehessen támadni; ez azt jelentette, hogy a külső vár tornyainak és mellvédeinek belső vár felőli oldalai voltak a leggyengébbek és ott nyújtották a legkevesebb fedezéket, az ostromgépeket pedig úgy helyezték el, hogy ne lehessen a belső vár felé fordítani.

Várépítés
Minden várnak voltak gyenge pontjai, ez jórészt abból adódott, hogy szinte lehetetlen volt úgy felépíteni egy ilyen erődítményt, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötni. A fizikai környezet volt az egyik legfontosabb befolyásoló tényező. Ha egy fontos kereskedelmi utat kellett hogy védjen a vár, vagy mondjuk egy gazdag érckitermelő bányát, akkor ott helyben kellett keresni olyan helyet, ahova egy erődítményt fel lehet húzni, még akkor is, ha nem volt ideális a hely. De előfordult az is, hogy a megrendelő ragaszkodott egy bizonyos helyszínhez (pl. álmot látott, hogy oda kell építeni a várat, vagy ott történt valami fontos esemény, pl. csata), holott az merőben alkalmatlan volt ilyen célra. Ne felejtsük azt se ki, hogy egy ilyen erődítmény felépítése rengeteg pénzbe és időbe került (hosszú évek, évtizedek), és időközben elfogyott a pénz, és nem épült ki teljesen a védmű, esetleg költséghatékonysági célzattal egy kevésbé híres és kevésbé tehetséges építőmester végezte a munkát, így nem lett tökéletes az építmény. Olyanról is lehetett hallani, hogy az építtető ellenlábasa megvesztegette a kőművesmestert, hogy szándékosan gyengére építse a vár egy bizonyos részét; hisz nyilván sokkal egyszerűbb és olcsóbb elfoglalni egy kész várat, mint mindezt felépíttetni. Logikusnak tűnne olyan helyre építeni a várat, ahol szinte megostromolhatatlan, viszont figyelembe kell venni, hogy a felépítés, és az “üzemeltetés” nagyságrendekkel többe került az ilyen erődítményeknél. Tulajdonképpen “kész” vár soha nem is létezett, mindig az építés/állagmegóvás/felújítás/bővítés valamelyik fázisában járnak a munkálatok, mert mire az egyik végén elkészültek, lehetett a karbantartást a másik végén folytatni - már ha volt rá pénz, ugyanis félkész várakból is akadt jópár...

Élet a várban
Télen a várakat, kőtornyokat lehetetlen volt befűteni, jó esetben 12-15 fok volt a hőmérséklet, így a bundák és ködmönök beltérben is használatban voltak, gyakori betegség volt a hideg miatt kialakult köszvény. Idővel a kandallónál jobb fűtőteljesítményű cserépkályhákat kezdték használni, mert a megnövelt fűtőfelület (homorú és domború csempék használata) több hőt volt képes leadni; a kőfalak hidegét pedig faliszőnyegekkel és faburkolattal próbálták enyhíteni. Az ablakokon üveg helyett (ami túlságosan drága és törékeny volt) olajos vásznat, bélhártyát, vékony bőrt, szarulemezt, ritkán ólomüveget használtak, melyet kívülről lemezelt deszka, szalma vagy vesszőfonat zárt. A vasalt ajtók a rozsda miatt ónozott vaslemezzel vannak bevonva, vaspántok tartották és falba csúsztatható reteszekkel voltak zárhatóak. Nyáron már kellemesen hűvös volt a kőerődökben, az udvaron hársfák adták az árnyékot; ekkor töltötték fel a raktárakat élelemmel, ilyenkor végezték a legtöbb munkát (főleg az építkezéseket és erődítéseket), ilyenkor elevenedett meg igazán a vár. Sok helyen volt beépített daru a magasabb épületek felső részén építőanyagok és egyebek mozgatására, de gyakran vízkiemelésre is használták, akár a falon kívülről is. Volt olyan vár, amihez olyan keskeny út vezetett, hogy azon szekerek nem tudtak közlekedni, így az élelmet és minden más terhet ilyen darukkal húztak fel.

Érdekesség: a középkori hiedelem azt tartotta, hogy ha egy gyermeket falaznak a vár falába, akkor az bevehetetlen lesz...

(a cikk folytatása ITT olvasható)