Kora tavasz van, 1925. április vége. Csúnya, felhős, esős, szeles idő van már napok óta, de ez errefelé megszokott dolog. 5 fok körül van a hőmérséklet, ami pár fokkal hidegebb az ilyenkor megszokottnál, de legalább nem esik hó, ami nem ritkaság errefelé. A soron következő szombat kivételesen a hónap ötödik szombatja, amikor is hagyományos módon nincs előre megtervezett program, hanem a résztvevők ötleteiből sorsolással (kalapból húzás) döntenek az esti tevékenységről. A városban és környékén viszonylagos nyugalom van, az újság is kénytelen távolabbi eseményekről és más hírügynökségektől átvett hírekről írni, így hát a hét fénypontját minden kétséget kizáróan a szombat esti összejövetel jelenti a társaság tagjainak.
Az este (1925. április 30, szombat, 18.00 óra körül)
Lassan megérkezik az utolsó vendég is a házhoz, a kávét, teát és a süteményeket már szervírozzák, a társalgóban halk beszélgetés zajlik, jobbára az idei pocsék időjárásról, no meg a május elsejére meghirdetett munkássztrájkról. Közben fél szemmel mindenki az állóóra nagymutatóját figyeli, hogy mikor üti el az óra a hatot, amikor is megkezdődik a társaság szokásos összejövetele. Egy vicces kedvű tag azt írta fel a cetlijére, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott könyvből tartson a társaság felolvasóestet – és ezt is sikerül kihúzni. Felmennek a könyvtárszobába – páran morgolódnak, hogy ott milyen hideg van-, ahol az egyik hölgyvendég szemét bekötik és párszor körbeforgatják, majd szólnak neki, hogy mutasson egy pontra, és az ott található könyv lesz az esti felolvasás tárgya. Kint közben villámlik egy hatalmasat, a villanyfény rövid időre hirtelen kihuny, a hölgy pedig rémülten felsikoltva emeli ujját a szoba egy pontjára – később ő maga sem tudja megmagyarázni, miért. A világítás egy pillanat múlva visszatér, a társaság pedig jót nevetve élcelődik a helyzeten ("Lady Eckenberg biztosan az irodalom szellemét látta!"), majd a hölgy ujja által mutatott irányba néznek: egy kisasztal látható ott, rajta nagy halomban könyvek. A házigazda elnézést kér mindenkitől, azért a felfordulás, mert a padláson találtak pár régi könyvet és csak nemrég tisztította le őket a takarítónő, jelenleg pedig osztályozásra várnak, hogy a megfelelő polcokra kerülhessenek. A mutatott könyvet magukhoz véve visszatérnek a fűtött társalgószobába. A könyv sötétbarna, keményfedeles, és bár egy szem por sem látható rajta, de láthatóan nagyon használt darab, a sarkai betöredezve, a gerince foszladozik, felirat nincs rajta, és rögtön látszik, hogy valamelyik régebbi, talán száz évesnél is öregebb könyvet sikerül kiszúrni. A viccelődő társaság azt ecsetelgetni, hogy remélhetőleg nem egy régi matematikai tankönyv az, mert akkor hamar bele fognak unni.
Mint mindig, most is az öreg kezdi a sort a maga zengzetes basszus hangján, és nagy beleéléssel olvassa fel a könyvet. A fellapozáskor nyilvánvaló lesz, hogy ez inkább afféle napló, mint könyv, lévén hogy kézírással készült - viszont szép, kalligrafikus betűkkel. Az előszóból kiderül, hogy Dr. Robert Mitchell néprajzkutató Maine állambeli Abonaki indián mítoszainak és hiedelmeinek gyűjteményét tartja a kezében, melyben több, különálló, kissé régies nyelvezetű, személyesen hallott saját gyűjtésű történet van feljegyezve. Mr. Lord, csodálkozva vonja fel a szemöldökét, mondván: ezzel a könyvvel ő még nem találkozott, pedig híres arról, hogy ő minden kötetét ránézésre felismeri.
Alant következnek a felolvasott történetek rövid összefoglalásai:
Az első történet arról szól, hogy Pamola, a hatalmas indián mennydörgés-isten a Mount Katahdin (Maine állam legnagyobb hegye) tetején él, ami tabu az indiánoknak. Jávorszarvas feje, emberteste, sasszárnya és lába van, félelem és tisztelet övezi. Ő hozza a hideget és a havat, és ő óvja a hegyet, és az Abenaki indiánokat. Egyszer, sok évvel a fehér ember letelepedése után, az egyik a tél közepén a fehérek erőszakkal deportálták az öregeket, férfiakat, asszonyokat és gyerekeket a törzs területéről. A telepes milícia északra, a kijelölt rezervátumba kísérte az indiánokat, de amikor elértek a hegy (Mount Katahdin) lábához, nekiálltak hidegvérrel legyilkolni az indiánokat - vérbosszút állva a korábbi indián támadások áldozataiért. A végveszélyben lévő indiánok sámánja Pamolához fohászkodott ekképpen (szó szerinti fordítás):
Ó Pamola, dicső Pamola, ki a hófödte hegyen lakozol,
Ó Pamola, hatalmas Pamola, ébredj fel mély álmodból,
Ó Pamola, győztes Pamola, légy fiaid segítségére!.
Nagy Pamola, Mennydörgés Ura, agancsoddal óvd gyermekeidet,
Nagy Pamola, Hóvihar Atyja, szárnyaddal emel ki minket a bajból.
Nagy Pamola, Villámok Vezére, karmod sújtson le ellenségeinkre!
Pamola, mi kis homokszemek vagyunk,
Pamola, te vagy a mi erőnk,
Pamola, védd meg gyermekeid!
Wamanica kahu Pamola, Takuto wakage tka'es Pamola, Ehannatah k’a ymtec Pamola!
Pamola a halálhörésre és segélykiáltásokra felemelte fejét, kitárta szárnyait és a magasba emelkedett. A hegy tetejéről dermesztő szél támadt, hatalmas hóförgeteg vakította el a telepeseket, jó részüket egy pillanatok alatt támadt lavina temeti maga alá. A kavargó hóviharban dobhártyarepesztő rikoltás hallatszik, majd rémült sikolyokkal telik meg a levegő. A telepesek maradványait csak tavasszal találták meg, az indiánok eltűntek, azóta sem hallott róluk senki. Egy évszázaddal később egy vénséges vén indiánra bukkantak Moosehead városka mellett, aki már a végelgyengülés állapotában volt. Ő mesélte ezt a történetet Jonathan Lobbart lelkésznek, akit az utolsó kenetet ment feladni, majd az öreg indián kilehelte lelkét. A történet miatt a környékbeli emberek Pamola Pondnak nevezték el azt a helyet.
A második történet arról szól, hogy réges-rég, amikor megsokasodott az istenek iránti engedetlenség az indiánok között, és kezdték elhagyni atyáik és nagyatyáik hitét, egyszer csak különös, élőholt istenek tűntek fel a Nagy Tenger mélyéről, kiknek feje tűz és arany volt, belőle dermesztő jégszemekkel szemlélték a világot. Hatalmas, pikkelyes tengeri madárszörnyön lovagolva, dögletes bűzükkel és vad üvöltésükkel félelmet plántáltak az indiánok szívébe, mikor rájuk támadtak. Fejükről és kezükről tűz pattant a házakra, éles nyelvükkel elvágták ifjú és vén életének fonalát. Minden ételt, minden italt, a föld és a víz összes gyümölcsét elvették, és a szörny kénköves gyomrába vetették áldozatul. Végül egy hatalmas, csillogó fedeles kőkosarat hagytak maguk mögött, amikor távoztak, melynek neve K’rya K’hye Enneie. A kosárban a kimondhatatlan sötétség és a föld összes gonoszsága lakozott, melyet büntetésül hagytak a tűzfejű istenek az ősök útjáról letért népnek. Az indiánok áldozatokat mutattak be a kosárban lakozó gonosznak, hogy engesztelést nyerjenek, és ünnepélyesen az egész nép megfogadta, hogy szívével és szájával is visszatér atyái hitére. Ezután a legerősebb ifjak közül tízen (minden nemzetségből az első férfi) tutajt építettek, és elindultak a Nagy Tengeren, hogy visszavigyék a csillogó kőkosarat a tenger mélyére. Hosszú útjukról soha nem tértek vissza, a kosárból kiszabadulva K’rya K’hye Enneie a Nagy Tenger fenekén várja, hogy bosszúját beteljesítse. A kimondhatatlan gonosz azóta is követeli az áldozatot minden nemzedék idején egyszer, amikor elhalad az égen a tűzfejű istenség, különben szörnyű bosszút áll a Nagy Szellem minden gyermekén.
A harmadik történet Main déli részén felbukkanó óriás, oszloplábú emberevő medve, Ktci-awa's (abenaki nyelven: a hatalmas bestia) története. Egyszer egy Havas Bagoly nevű ifjú indián útra kelt, hogy feleséget találjon magának. Dél felé indulva azt vette észre, hogy a tavak és folyók ki vannak száradva. Az egyik völgyben megpillantott egy dombocskát, amin barna növényzet volt és lassan mozgott. Közelebb érve vette észre, hogy az egy hatalmas állat. Olyan nagy volt, hogy ha lefeküdt, nem tudott újra felkelni, fél napig is ivott egyfolytában egész tavakat tüntetve el, hegyes, előremeredő fogai pedig karhosszúságúak voltak, amivel minden elő kerülő élőlényt kegyetlenül felkoncolt, oszlop lábaival pedig minden növényt összemorzsolt. Nem maradt utána más, csak borzalmas pusztítás. Továbbállt Havas Bagoly, de megjegyezte magának a bestiát. Miután megtalálta a feleségét, visszament, hogy elpusztítsa a szörnyet, aki kiissza a vizeket. Megkereste annak alvóhelyét, és amíg Ktci-awa's távol volt, a fákat, amiknek alváskor neki szokott dőlni (mivel feküdni nem tudott), szinte teljesen átvágta. Amikor megérkezett a bestia, nekidőlt az alvófáinak, amik eltörtek a súlya alatt, ő pedig a hegyes facsonkokra esve felnyársalta magát, és mivel fekvő helyzetéből az oszloplábai miatt nem tudott felkelni, Havas Bagoly könnyedén végzett vele. Hatalmas csontjait azóta belepte ugyan a föld, de azóta is az ébredésre vár, hogy bosszút állhasson a cselvetésért.
A negyedik történet egy furcsa történet, nincs hivatkozás forrásra, és nincs hozzáfűzve magyarázat sem. Egy vén elmélkedik arról, hogy a mérhetetlen tudás, amit évek hosszú során tanult meg, egyedi és megismételhetetlen, a fiataloknak átadni képtelenség, hisz nem rendelkeznek olyan élettapasztalattal, melynek segítségével akár egy morzsáját is felfoghatnák az ő bölcsességének. Hogy a tudása ne vesszen kárba, az elmúlás helyett mély, természetfölötti álomba merül, és várja, hogy a csillagok együttállása eljöjjön és más bölcsekkel együtt felébredve, tudatukat egyesítve újra létrehozzák a régi királyságot annak teljes dicsőségében. Az alábbi verssel (?) ér véget az írás:
Nyughelyemet Senki Sem Keresheti.
Fogadom Az Éjszaka Napját És A Nappal Holdját.
Fogadom A Vándor Áldozatát.
A Nyugat Hegyei Befednek.
Én Vagyok A Napok Örege.
Absu Voltam.
Nar Marratu Voltam.
Anu Voltam.
Kia Voltam.
Minden Dolgok Előtt Voltam.
Ia! Ia! Ia! Ia Sakkakth! Iak Sakkakh! Ia Scha Xul!
Ia! Ia! Ia Utukku Xul!
Ia! Ia Zixul! Ia Zixul!
Ia Kingu! Ia Azbul! Ia Azuabua! Ia Xaztur Ia Hubbur!
Ia! Ia! Ia
Baxabaxaxaxaxabaxaxaxaxa!
Kahktakntamon Ias!
A záró szavakra hatalmas mennydörgés hallatszik, az ablakok-ajtók beleremegnek a szörnyű robajba, a felolvasó kiejti a kezéből a könyvet. A lámpák fénye pislákol pár pillanatig, majd kialszik, egyedül a kandallóban lobogó tűz vonja kísérteties fénybe a sápadt arcokat, a falakon pedig az árnyak mintha megelevenednének egy kis időre, ahogy a lángok táncolnak. Az italok megkeserednek a szájakban, senki nem igazán akar megszólalni vagy beszélni, az eddig poénkodó, mosolygó emberek is rémülten néznek egymásra, szinte tapintható a levegőben valami testetlen, természetfeletti gonosz hatalom. Bár csak este 11 körül járhat az idő, gyorsan feloszlik a társaság, mindenki a lehető leggyorsabban hazaindul, és egész úton borzongva gondol a történtekre. Az utcára lépve veszi mindenki észre, hogy a városban nem üzemel az elektromos közvilágítás. A hazafelé úton mindenki ideges, az apró neszek és a szélben susogó bokrok borzolják az idegeket. Nem könnyen alszik el egyik résztvevő sem, és éjszaka a tenger morajlásával és az ég mennydörgésével álmodnak, amit valami távoli, rémisztően idegen, ritmikusan ismétlődő tompa dobbanások kísérnek.
Reggelre mindenki leizzadva, vagy éppen vacogva ébred, mindenki sokkal fáradtabbnak érzi magát, mint ahogy lefeküdt.
És innen kezdődhet a sztori... :)
Utolsó kommentek